Hányszor hallottad már, hogy válts nézőpontot?

Hogy lépj hátra, végy egy nagy levegőt, utána gondolkodj, s csak aztán cselekedj?

Én sokszor. De nem igazán értettem. Annyi eljutott a tudatomig, hogy ne dühből, zsigerből reagáljak dolgokra, hanem picit nyugodjak meg, s gondolkodjak tiszta aggyal. De hogy mit jelent igazából a nézőpontváltás? Hogyan lehet másként nézni valamit, ami pont olyan amilyen, hát milyennek kéne látnom?

Te is voltál már dühös arra, aki ilyesmiket mondott neked??

Ha elolvasod a történetemet, talán te is jobban megérted, hogyan, és miért érdemes mégis nézőpontot váltani.

Először is nézzük meg, mi az a paradigma, egy enciklopédia szerint: bármely modell, minta vagy példa, amelyet egy adott helyzetben követni kell. Tág értelemben olyan elméletre vagy elméletekre utal, amelyek követendő modellként szolgálnak a felmerülő problémák vagy konkrét helyzetek megoldásához.

Vagyis, általában egy minta szerint reagálunk. Leginkább ezt a mintát a szüleinktől, közvetlen környezetünktől vesszük át, észrevétlenül. Amit a gyerek lát nap, mint nap, azt a mintát fogja követni. Nem gondolkodik, mert ez a minta a tudattalanban van, automatikusan aszerint reagálunk. Észre sem vesszük, de pont úgy beszélünk, pont úgy gondolkodunk, pont úgy teszünk bizonyos dolgokat, ahogy apánk, anyánk mondta, tette.

Ezért van az, hogy többen többféle módon reagálhatunk ugyanarra a dologra. Vegyünk egy közlekedési balesetet. Akinek orvosok a szülei, akik minden helyzetben segítenek, annak az lesz a természetes, hogy azonnal megy segíteni. Aki bűnözők között nőtt fel, az tudja, hogy hamarosan megjelennek a rendőrök, ideje eliszkolni. Akit a TV, számítógépes lövöldözős játékok neveltek fel a szülei helyett, egykedvűen figyeli mi történik, mert nem érti a különbséget a játék és a valóság között. Aki rettegésben nőtt fel, elájul a történéseket látva. Vagyis mindenki a saját mintája szerint reagál, jár el.

Miért fontos ez? Mert láthatjuk, hogy bár mélyen a tudatalattinkba van vésődve a saját mintánk, ez nem jelenti azt, hogy ne változtathatnánk rajta. Hiszen léteznek más minták, a fenti példából jól látszik.

S hogy érdemes-e foglalkozni egyáltalán azzal, hogy változtassunk egy-egy ilyen jól bevésődött paradigmán? Arra legyen példa az én változtatásom története.

Kétszer éreztem úgy, hogy rám szakadt az ég, beborít a trutyi, nem bírom a terhet. Érezted már te is, hogy kilátástalan a helyzet, egyedül vagy, s fogalmad sincs, hogyan tovább??

Az elsőnél összeomlottam. Évekig agonizáltam azon, hogy lehetett volna, milyen jó lenne, ha nem így történt volna, az önbecsülésem a béka feneke alatt. Állandóan szomorú, komor voltam, nem láttam semmi jót a jövőre nézve. Menekültem, s természetesen rossz döntéseket hoztam, ami még lejjebb vitt ebben a spirálban. Nyalogattam a sebeimet. Aztán elkezdtem másra mutogatni. Én csak áldozat vagyok, nem tehetek róla. Ez, meg ez, meg Ő a hibás, mit tehetnék? Kicsi vagyok, kevés vagyok, senki vagyok, a körülmények áldozata. Majd ehhez hozzájött a düh. De hát miért? Miért pont én? Nem ezt érdemlem! De hát nem tehetek semmit…. s mindebben hosszú évekig eldagonyáztam. Őszintén remélem, hogy neked ezek a gondolatok nem ismerősek!

Aztán egyszer elegem lett, s elkezdtem más nézőpontot választani. Azzal, hogy így tettem, rájöttem, hogy ez tanulható. S beszippantott az önmegismerés, önfejlesztés, gondolkodásmód váltás „tudománya”.

Így felvértezve ért a következő rámborult bili. Összehasonlítva a mostani jóval nagyobb horderejű volt, mint a régi. Mégis egy hét alatt megoldottam, sőt!!

Köszönhetően a nézőpontváltásomnak, azonnal tudtam, hogy ebből jól fogok kijönni. Hisz minden kudarc, összeomlás magában hordozza a siker, kivirulás csíráját is, csak észre kell venni. Kíváncsiság volt bennem, hogyan lesz ebből pozitívum? Amellett, hogy azonnal szisztematikusan elkezdtem feldolgozni a problémát, utánajárni, aminek lehet. Megnézni, mi lehet a legrosszabb forgatókönyv, s először arra keresni megoldást. Mert ha az megvan, onnantól minden más csak jobb lehet. Még többször adtam hálát egy nap azért, amim van, s kértem a segítséget, útmutatást, s hittem, hogy meg is kapom.

/ Közben gyönyörűen bebizonyosodott, hogy a betegségek lelki eredetűek. Első nap visszajött az ülőidegzsábám, majd a derékfájás, utána a magas vérnyomás fejfájással. De egyik sem maradt sokáig, mert tudtam, hogy mi történik, és nem szenteltem nekik figyelmet, csakis a megoldásnak, és hogy jól érezzem magam. /

S így is történt. Nagyon rövid idő alatt kimásztam a kupac alól, sőt, több pozitív változást hozott, s hihetetlen teremtéseket. Megerősödve, magabiztosan jöttem ki belőle, beleállva abba, amibe bele kell állnom. Óriási a különbség a két megélés között, pedig „csak” a nézőpontom változott.

Mit gondolsz? Megérte?