„Egyszer egy sasfióka kiesett a fészekből.

Véletlenül arra járt egy paraszt, aki hazavitte, és a baromfiudvarban helyezte el. A sasfióka a tyúkok között nőtt fel.

A tyúkok eleinte bizalmatlanul tekintgettek az idegenre, aki vadul csapkodott a szárnyával, és ügyetlenül a levegőbe akart emelkedni.

Miután a sas még fiatal és alkalmazkodóképes volt, gyorsan megtanulta, hogyan viselkedjék úgy, mint a tyúkok. Hamarosan már csak a külsejében különbözött a baromfiudvar lakóitól.

Akárcsak a tyúkok, ő is kukacokat keresett a földön, magokat csípett fel az etetőedényből, és megpróbált tyúk módjára kotkodácsolni. Ahogy múlt az idő, egyre ügyesebbé vált mindebben.

Fokozatosan elhalványult benne az a különös vágy, hogy a levegőbe emelkedjék.

Időnként, amikor egy árnyék siklott a baromfiudvar fölé, és valamennyi tyúk hisztérikusan kotkodácsolva bokrok és fák alatt keresett menedéket, a kis sas volt az egyetlen, aki felnézett az árnyékra, és furcsa vágy fogta el. Miután azonban nem tudott magyarázatot találni ezekre az érzésekre, és valamennyi tyúk értetlenül nézett rá, amikor beszélni akart velük erről, elfojtotta magában ezt a vágyat.

És amikor a következő alkalommal árnyék jelent meg a baromfiudvar felett, ő is behúzta a fejét, akárcsak a többiek, és egy bokor védelmébe menekült velük.

Évekkel később egy vándor ment el a baromfiudvar mellett. Amikor megpillantotta a sast, megkérdezte a parasztot:
"Hogyan lehetséges, hogy te egy sast tartasz a baromfiudvarban? Nem tudod, hogy ő egészen más életre van szánva?"

A paraszt elmesélte neki, hogyan találta meg annak idején a sasfiókát, és mivel nem volt más ötlete, a baromfiudvarban helyezte el.
"És amint látod, jól érzi magát a tyúkok között. Ő is egy közülük."

A vándor csóválta a fejét, és arra kérte a parasztot, hadd vigye magával a sast egy sétára. A parasztnak nem volt ellene kifogása, így a vándor felemelte a sast, a karjára ültette, és kiment vele az udvarból.

Lassan, kényelmesen sétált a sassal a dombok felé. A sas leereszkedett szárnnyal és behúzott fejjel ült a karján, és csak időnként kockáztatta meg, hogy félve végig tekintsen az idegen környezeten. A vándor felsétált vele egy dombra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tájra, de a sas csak keveset látott mindebből.

Este a vándor visszavitte a sast a baromfiudvarba. A madár megkönnyebbülten reppent le a földre, és szorgalmasan elkezdett kukacokat keresni. Nagyon örült, hogy ismét a társai között lehet.

A vándor néhány nappal később visszatért, ismét a karjára ültette a sast, és elindult vele a messzi dombok felé.

A sas ezúttal kíváncsian nézett körül. Amikor elérkeztek egy magas domb tetejére, a vándor felemelte a levegőbe a karján ülő sast.

A sas csapkodott a szárnyával, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és közben legnagyobb csodálkozására felemelkedett a levegőbe. Csodálatos érzés volt ugyan a szabad lebegés, de a sas megijedt, és ismét belekapaszkodott a vándor biztonságot jelentő karjaiba. A vándor nevetett, ismét lesétált a madárral a dombról, és visszavitte a baromfiudvarba.

A sas továbbra is úgy viselkedett, mint egy tyúk, de közben alig várta, hogy megérkezzék a vándor. Amikor a férfi a következő alkalommal eljött, a sas magától értetődően a karjára röppent, büszkén felszegte a fejét, és látszott, hogy alig várja, hogy elinduljanak.

Ismét felmentek a magas hegytetőre. Csodálatos nyári nap volt, langyos szellő simogatta a fákat, az égen fehér felhők lebegtek, és körös-körül csodálatos, messze nyúló táj húzódott, zöld erdőkkel és termékeny földekkel.

A vándor felemelte a karját, és óvatosan egy ívet húzott a levegőben. A sas eleinte félve kapaszkodott a karjába, izgatottan csapkodott a szárnyával, de aztán ösztönösen kiterjesztette a szárnyát, és a szél egyre magasabbra emelte a levegőben.

Hirtelen hangos, győzedelmes kiáltást hallatott, és eleinte szűk, majd egyre nagyobb köröket írt le a levegőben. Szinte súlytalanul repült a végtelen felé.

Mint egy király a birodalmában.”

Mindannyian hasonlóak vagyunk a sasfiókához. Csodálatos képességekkel születtünk, gyerekként még nem ismertünk lehetetlent. De a környezet, a körülmények hatására elfelejtjük, vagy elfojtjuk a képességeinket.

Kell valaki, aki emlékeztet rá, hogy mire is vagyunk képesek valójában. Egy mentor, aki segít ráébreszteni valódi énünkre, valódi erőnkre.

Aki akkor is bízik bennünk, amikor mi még behúzott nyakkal kapaszkodunk a megszokottba, az ismerősbe. Aki boldog, amikor végre szárnyalunk.